Hali! Na itt vagyok újra!:) És itt a 65. rész is:) Remélem tetszeni fog. Megpróbálok minden második, harmadik napon felrakni részt de nem ígérek semmit. Puszika!

Olvasás közben hallgasd: https://www.youtube.com/watch?v=z9SOUTcopfA

- Nos a lány most kómában van. A nagy stressz miatt és mivel nem pihent rendesen, belső vérzése lett(nem tudom h lehet e ilyen de most ez van:D). Egyenlőre stabilizáltuk az állapotát, de élet és halál között lebeg. Nem lehet tudni hogy fel fog e ébredni egyáltalán még az életben. De a remény hal meg utoljára. Szóval, kérem legyenek türelemmel. Mindent megteszünk a lány felépüléséért. – mondta az orvos és készült elmenni.

- Bemehetünk hozzá? – kérdezte Melinda mikor már készült elmenni az orvos.

- Be, de 1xrre csak 1 ember menjen be egyenlőre. Beszéljenek hozzá, mert lehet hogy hallja és lehet hogy ez segít a gyógyulásban ha érzi hogy ott vannak mellette. 435-ös kórteremben találják az Intenzív osztályon. 5. emelet. – mondta az orvos és elment.

- Na gyertek. – mondta Meli és elindult a lift felé. A fiúk csak követték. Tom teljesen magába zuhant. Megtalálták a kórtermemet, és az első Melinda volt aki bejött hozzám. – Hát szerbusz tesókám. Nagyon megijesztettél minket hallod. Azt hittük elveszítünk, de ez nem történhet meg szóval tessék csak felépülni nekem. – suttogta. – Kint várnak a szeretteid, és azt várják mikor nyitod végre ki a szemeidet és mosolyogsz újra ránk. Na meg lököd a hülyeséget. – nevette el magát és elkezdett könnyezni. – Tudom hogy nem akarsz miket itt hagyni és meg ne próbáld megtenni mert esküszöm vissza rángatlak és kapsz egy jó nagy nyaklevest. Nagyon hiányzol, és épülj fel Zsuzsi. – sírta el magát. – Nagyon szeretlek. Most be fog jönni Bill aztán Tom szóval nem leszel egyedül. Nemsokára megint jövök. Szia és tarts ki, tessék felébredni! – szorította meg a kezem és adott rá egy piszit, majd kiment a szobából. Ahogy kilépett az ajtón Bill nyakába borult és sírni kezdett. Bill csak nyugtatta több kevesebb sikerrel.

- Bemész? – nézett Bill Tomra mikor Melindát sikerült megnyugtatnia.

- Menj előbb te. Én szeretnék kicsit tovább maradni. – mondta Tom majd leült Meli mellé a székre.

- Rendben. – mondta Bill majd bejött ő is hozzám. Leült az ágyam melletti székre és megfogta a kezem. – Hello Zsuzsi. Miért nem akarsz már felkelni? Igaz még nemrég alszol de már hiányzol. Gyerünk, tessék felkelni. – mondta de sajnos az arcot ugyan olyan rezzenéstelen volt mint előbb. – Látom, makacskodsz. Nem siettetlek ám semmiben, de ha jónak látod az időt akkor igenis szeretnénk ha újra nyitva lenne a gyönyörű szemed és mosolyognál ránk. Remélem, nem kell erre sokat várni. Nem fogsz te itt hagyni minket, érzem. Szükségünk van rád. De legjobban Tomnak. Nem akar elveszíteni téged is, azt nem élné túl. Nagy jövő áll még előtted. Várom, hogy felébredj, és nagyon szeretlek. – puszilta meg ő is a kezem de már könnyezett. – Most mennem kell, Tom fog bejönni hozzád. Nem maradsz egyedül. Holnap újra jövök, és itt leszünk veled mind. Várjuk a csodás percet hogy felébredj kedves! Szerbusz. – mondta majd a szemeit törölgetve kiment a szobából. Meli és Tom ölelve egymást várták hogy kijöjjön Bill és végre Tom láthassa szerelmét. Be is ment rögtön miután kijött Bill a szobából. Mikor bemjött hozzám rögtön elkapta a sírógörcs. Látta hogy csövek lógnak ki belőlem én meg csak fekszek mozdulatlanul. Onnan lehetett tudni hogy élek hogy a szívemet figyelő gép adta a hangot hogy még jár a szívem.

- Szia szerelmem. – szólt hozzám miután leült az ágyam szélére. – Annyira hiányzol már, szeretném ha felébrednél, hisz még sok megbeszélni valónk van. Nagyon sajnálom azt amit mondtam otthon. Annyira szégyenlem magam és bűntudatom van hogy miattam történt ez az egész. Mert tudom, hogy így van. Nem gondoltam komolyan, nem akartalak leordítani. Tudom hogy neked nehezebb sokkal. Kérlek bocsáss meg nekem. Kérlek ébredj fel, ne hagyj itt. Nagyon fáj hogy így kel lássalak. Csövek lógnak ki belőled és csak a gépek jelzik hogy még élsz. Annyira jó lenne újra látni a mosolyodat. Na, jól van. Nem siettetlek. Egész este bent leszek nálad nem hagylak egyedül. Szeretlek. Mindjárt jövök csak szólok Meliéknek hogy nyugodtan menjenek haza. – mondta és kiment Meliékhez. Úgy beszélt hozzám mindenki mintha nem is aludnék. De jól esett. Mélyen a tudatalattimban hallottam minden szavukat, annyira szerettem volna reagálni, de valami visszatartott, és nem tudtam. Ordítani tudtam volna magamban hogy nem tudok nekik válaszolni, rájuk nézni,csak a hangokat hallom. Tom visszajött a szobámba és leült az ágyam melletti székre. – Ismét itt vagyok kicsim. – mondta és megfogta a kezem. Nem szólt már ez utána hozzám, nem tudott mit mondani. Csak fürkészte az arcom meg puszilgatta, hátha felébredek de nem így lett. Letette a fejét a kezem mellé az ágyra. Kb. hajnali 2 lehetett ekkor. Mihelyst letette a fejét, a szív ellenőrző gépem elkezdett jelezni valamit. Ránézett a gépre és ennyit látott.

-------------------------------------------------------(képzeljétek hozzá a hangot).

- Úr isten. Zsuzsi, ne kérlek. Segítség, valaki jöjjön már, orvost! Valaki kérem! – ordított ki a folyosóra, és két nővér szaladt is hozzám. Az egyik elkezdte rajtam a szívmasszást, hátha újra indul a szívem.

- Menj, szólj gyorsan Grümbergnek (orvosom neve). – mondta a szívmasszást végző nővér a másiknak. Ő szaladt is és egy fél perc se telt bele máris ott volt az orvos. Tom a kezemet fogta, és sírt.

- Kérlek ne menj el, szeretlek. – mondta Tom sírva.

- Álljon arrébb kérem. – mondt az orvos Tomnak aki hátrébb is állt.  Gyorsan adja a defibrillátort! – mondta az orvos a nővérnek. Rögtön hozta is a nővér. Az orvos a mellkasomra tette a két tappancsot és visszaszámolt. – 3, 2, 1 most. – Felemelkedett a mellkasom az újraélesztéstől. A gép még mindig csak sípolt folyamatosan. A nővér még mindig végezte a szívmasszást. - Kész. – mondta az orvos mire a nővér befejezte a szívmasszást és ismét a defibrillátort használták. 3, 2, 1 most. – mondta ismét az orvos de még mindig semmi. Ez ment 8 percen keresztül. Tom már majd bele halt az idegbe hogy nem akar a gép újra csipogni ezzel jelezve hogy ismét dobog a szívem. Az orvosok már nem sok mindent tehettek. Az orvos utoljára megpróbálja, de ha ez sem sikerül akkor már nincs több remény. - Kész. – hangzott el az a szó mikor utoljára defibrillálnak. – 3, 2, 1 most. – mondta az orvos. Tom ekkor a gépre nézett könnyes szemeivel. És ismét kétségbe esett. A gépen még mindig csak egy vízszintes csík ment. Az orvosok nem tehettek többet. Csalódottan takart be egy fehér lepedővel az egyik nővér. Az orvosok szó nélkül elhagyták a szobát. Csak a fő orvos mondta Tomnak hogy sajnálom. Kiment mindenki csak én meg Tom maradtam. Tom összerogyott az ágyam ellőtt a földön és zokogott. Ordítani kezdett.

- Ez nem lehet. Nem hagyhatsz itt. Neeeeeeeeeem….

Ennyi lenne, nemsokára itt a folytatás...puxi! Komííkat kéjek o.o