Helo! Itt a rész tudom h rövid lett de sajnos most csak ennyi jött! legközelebb majd hoszabbat rakok! Rem. tetszik! pusy
- Ez nem lehet. Nem hagyhatsz itt. Neeeeeeeeeem…. - ordított fájdalmába.
Egyszer elsötétült minden. Tom a hálószobánkban ébredt. Fekete öltöny volt rajta. Nem értett semmit. Elindult lefelé a nappaliba és ott látta hogy ott a nyitott koporsóm, benne fekszek én, körülöttem áll sok sok ember. Családtagok, ismerősök, barátok. Bill megfogta Tom vállát.
- Mi folyik itt Bill? – nézett könnyes szemmel Tom Billre majd rám.
- Még mindig nem tudtad feldolgozni ugye? – kérdezte Tom Billtől.
- Hogy kerülök én ide? Mi folyik itt, nem értek semmit. – fogta a fejét Tom.
- Tom! Ez Zsuzsinak a temetése. Vagyis a temetés előtti virrasztás. – mondta Bill komolyan. – Menj oda hozzá! Búcsúzz el! – mondta Bill majd picit hátulról megbökte Tomot hogy induljon el a koporsó felé. Mikor oda ért csak állt ott és nézte a mozdulatlan arcom. A sírás megszűnt, mindenki Tomot figyelte.
- Miért hagytál itt? Annyira szeretlek. Nagyon hiányozni fogsz. – mondta Tom és rátette a kezét a kezemre. Hirtelen kipattant a szemem…
- Te is nekem. – mondtam hirtelen. Tom nagyon megijedt.
- Ááááááááááá. – ordított fel. Hirtelen ismét a kórházi szobában volt, és a feje az ágyamon feküdt. Én még mindig kómában ott feküdtem mellette. – Tehát csak álmodtam mindent? Ajj istenem köszönöm! – beszélt magában.
Az órára nézett ami már reggel fél9et mutatott. Rám nézett de nekem még mindig csukva voltak a szemeim és még csak meg se rebbentek. Eltelt 1hét 2hét 3hónap 4hónap de én még mindig kómában feküdtem a kórházban. Tomék teljesen kimerültek voltak. Reggel mikor még otthon aludt mindenki csörgött Tom telefonja. Nagy nehezen felvette.
- Tessék. – vette fel álmosan a telefont.
- Mr. Kaulitz? - …
- Igen én vagyok ki beszél. – kérdezte.
- Zsuzsi orvosa vagyok. Azonnal be kell jönnie a kórházba. Zsuzsiról van szó…
